Gyere velünk!
Legelső fanfikció, Five Night's At Freddy's köntösbe bújtatva. Horror-szerű, de annyira nem véres. One-shot.
Remélem, tetszeni fog. :)
Nem tudja nem hallani őket: a gyermeki kacajokat, amelyek végigszánkáznak a kihalt folyosókon. A kétségbeesett sikolyokat, amelyek nehéz vasrudakként fúródnak bele a lelkébe. Megremeg. Most már tényleg ideje kijutnom innen - gondolja magában és felkászálódik a szekrény koszos faburkolatáról. Kinéz a kis lyukon, nem lát semmi mást, csak azt a vészjósló derengést, amelyet azon az éjszakán vélt látni, amikor Jeremy Fitzgerald-nak nyoma veszett. Valószínűleg meghalt, és már valamelyik közeli temetőben fekszik. Jeremy. Édes Jeremym. Könnyek szöktek a szemébe, térde megremegett, ahogy megkapta a hirtelen terhelést. Elvégre már 3 órája ott kuksolt a sötétben, a saját lélegzetét visszafojtva, gyanús hangok és lihegések után kutatva. Hallott is párat, de most úgy tűnt, csend honol, kivéve persze a kiskorúak hangjait. A baj csak az volt, hogy az épület üres és elhagyatott volt már régóta, és ezek a hangok mégis beférkőztek a falak közé és ott is maradtak.
Kinyitotta résnyire a szekrényajtót és kikukucskált. Üres tekintetű alkatrészek meredtek vissza rá, üveges szemű medve-, nyúl-, róka-, csirkefejek. Felsóhajtott, majd kilépett teljesen a szekrény takarásából. Beleszívott a levegőbe, tüdeje megtelt keserűséggel. A halálnak lehet ilyen szaga - jutott eszébe. Nem csukta be a szekrényajtót, direkt azért, hogyha esetleg menekülnie kell, ne kelljen azzal bajlódni, hogy nem nyílik ki. Ilyen szekrény volt ez: mindig is nyikorgott, nem akarta azt, amit a dolgozók akartak tőle.
Még egy ajtó várt rá, közvetlen a szekrény mellett, amelyen ismét ki kellett néznie. Megmarkolta erősen az ajtófélfát, de annyira, hogy az megreccsent. Visszhangja betöltötte az előtte levő hatalmas folyosót, melyen pepita csempék díszelegtek... annyira már nem is díszelegtek: az idő vasfoga rendesen megtépázta őket. A reccsenésre jött is válasz: az ismerős hörgés, a nevetések.
Megdermedt, de még mindig markolta az ajtófélfát, mire az ajtó fájdalmasan felnyögött ismét. Pupillái kitágultak, ahogy szeme kezdett hozzászokni a sötéthez, majd megpillantott maga előtt néhány méterre két vékonyka fénypontot. Lélegzete elállt, a sötétben kibontakoztak a drótok, a hegyes fogak, a széttépázott ruha, amely zöldesre piszkolódott az évek alatt.
- Hát velünk jöttél!
Ajándék
Ismét FNAF one-shot, durvább, mint az előző. Olvassátok.
- Mmmm - mormogott magában Vincent, amint kinyújtóztatta elernyedt végtagjait. Izmai kinyúltak, ő maga pedig felnyögött. Csupasz felsőtestét lágyan simogatta a puha paplan. Nem volt "reggeli ember"... ami azt illeti, kevés az olyan ember, aki reggeli. Nagy nehezen felült az ágyon, lábai megtapogatták a hideg követ, megremegtek. Kezeit maga mellett a lepedőn pihentette. Felsóhajtott ismét, majd erőt gyűjtött ahhoz, hogy felálljon végre. Kiballagott a fürdőszobába, lespriccelte arcát hideg vízzel, libabőrös lett.
Beszállt szürke Hondájába, és elindult a munkahelyére. Egy ócska kis porfészekben dolgozott biztonsági őrként, amolyan gyerekeknek szánt cukiság volt ez, a neve egészen pontosan "Freddy Fazbear Pizzériája" volt. Utálta. Szívből gyűlölte ezt a helyet, de hát mit tegyen az ember, ha egyszer muszáj dolgoznia? Vincent elmélázott ezen egy pillanatig: nem muszáj... de kell a megélhetéshez. Rongyos 10 dollárból nem lehet megélni. Bólintott, ahogy meggyőzte saját magát, és már majdnem továbbhajtott az épületen, de aztán észbe kapott. Rükvercbe rakta a kocsit és betolatott egy üres parkolóhelyre, a járó motort lekapcsolta, megfogta kis táskáját, és kiszállt.
Izgatott volt, ez a nap másabb, mint a többi. Tervei voltak mára. Előléptetés? Nem. Egészen más, annál sokkal jobb és... izgalmasabb.
***
- Ajándék a barátaimtól.
Drágáim!
Rajzoltam két képet, FNAF karakterekkel. :3
Remélem, tetszik!
Legelső fanfikció, Five Night's At Freddy's köntösbe bújtatva. Horror-szerű, de annyira nem véres. One-shot.
Nem tudja nem hallani őket: a gyermeki kacajokat, amelyek végigszánkáznak a kihalt folyosókon. A kétségbeesett sikolyokat, amelyek nehéz vasrudakként fúródnak bele a lelkébe. Megremeg. Most már tényleg ideje kijutnom innen - gondolja magában és felkászálódik a szekrény koszos faburkolatáról. Kinéz a kis lyukon, nem lát semmi mást, csak azt a vészjósló derengést, amelyet azon az éjszakán vélt látni, amikor Jeremy Fitzgerald-nak nyoma veszett. Valószínűleg meghalt, és már valamelyik közeli temetőben fekszik. Jeremy. Édes Jeremym. Könnyek szöktek a szemébe, térde megremegett, ahogy megkapta a hirtelen terhelést. Elvégre már 3 órája ott kuksolt a sötétben, a saját lélegzetét visszafojtva, gyanús hangok és lihegések után kutatva. Hallott is párat, de most úgy tűnt, csend honol, kivéve persze a kiskorúak hangjait. A baj csak az volt, hogy az épület üres és elhagyatott volt már régóta, és ezek a hangok mégis beférkőztek a falak közé és ott is maradtak.
Kinyitotta résnyire a szekrényajtót és kikukucskált. Üres tekintetű alkatrészek meredtek vissza rá, üveges szemű medve-, nyúl-, róka-, csirkefejek. Felsóhajtott, majd kilépett teljesen a szekrény takarásából. Beleszívott a levegőbe, tüdeje megtelt keserűséggel. A halálnak lehet ilyen szaga - jutott eszébe. Nem csukta be a szekrényajtót, direkt azért, hogyha esetleg menekülnie kell, ne kelljen azzal bajlódni, hogy nem nyílik ki. Ilyen szekrény volt ez: mindig is nyikorgott, nem akarta azt, amit a dolgozók akartak tőle.
Még egy ajtó várt rá, közvetlen a szekrény mellett, amelyen ismét ki kellett néznie. Megmarkolta erősen az ajtófélfát, de annyira, hogy az megreccsent. Visszhangja betöltötte az előtte levő hatalmas folyosót, melyen pepita csempék díszelegtek... annyira már nem is díszelegtek: az idő vasfoga rendesen megtépázta őket. A reccsenésre jött is válasz: az ismerős hörgés, a nevetések.
Megdermedt, de még mindig markolta az ajtófélfát, mire az ajtó fájdalmasan felnyögött ismét. Pupillái kitágultak, ahogy szeme kezdett hozzászokni a sötéthez, majd megpillantott maga előtt néhány méterre két vékonyka fénypontot. Lélegzete elállt, a sötétben kibontakoztak a drótok, a hegyes fogak, a széttépázott ruha, amely zöldesre piszkolódott az évek alatt.
- Még... mindig... - szólalt meg reszelős hangján a figura.
A nő szemöldökei ráncokba szaladtak, és szíve hevesebben kezdett el verni. Lassan elkezdett hátrálni, majd bezárkózott a szekrénybe ismét. Leguggolt, kezét a szája elé kapta, lélegzetét halkra vette, és várt. Fülelt. Hallotta, amint az ajtó kinyílik. Hallotta a nehéz lábak tompa puffanását is, és a hörgést.
- Gyere velünk! - hallatszott a távolban egy kiáltás, vékonyka hang, amelyet aztán el is nyelt a sötétség.
Felkapta a fejét, a szekrényajtó megmozdult. A fadarabra meredt, amelyen most az élete múlt.
- Gyere velünk!
Megfogta fejét és összeszorította szemeit. Kezdett megőrülni, legalábbis ő azt hitte. Azt hitte, ez csak egy képzelgés, amely csak az agyában játszódik le. De a szomorú igazság egészen más. És ezt tudat alatt ő is tudta.
- Gyere velünk! - a hang közvetlen előtte szólalt meg.
Szemei felpattantak, ahogy megérezte az erős szorítást. Erős, éles sikoly támadt fel a torkából, érezte, ahogy végtagjai szétrepednek. Lezuhant a földre, üveges tekintettel nézte az előtte álló, vastag lábakat. Sóhajtott még egy utolsót, és utoljára hallotta a hívó gyerekek hangját, akik most mást skandáltak.
- Hát velünk jöttél!
Ajándék
Ismét FNAF one-shot, durvább, mint az előző. Olvassátok.
- Mmmm - mormogott magában Vincent, amint kinyújtóztatta elernyedt végtagjait. Izmai kinyúltak, ő maga pedig felnyögött. Csupasz felsőtestét lágyan simogatta a puha paplan. Nem volt "reggeli ember"... ami azt illeti, kevés az olyan ember, aki reggeli. Nagy nehezen felült az ágyon, lábai megtapogatták a hideg követ, megremegtek. Kezeit maga mellett a lepedőn pihentette. Felsóhajtott ismét, majd erőt gyűjtött ahhoz, hogy felálljon végre. Kiballagott a fürdőszobába, lespriccelte arcát hideg vízzel, libabőrös lett.
Fél óra múlva már elkészülten, az egyenruhájában állt a konyhában a pultnak támaszkodva, és iszogatta a reggeli, szuper erős kávéját, amely a teljes felkeléshez kellett neki. Nagyokat kortyolt az italból, amely kellőképpen megmelegítette amúgy hűvös testét. Érezte, amint a sejtek tovaviszik testének minden zugába a löttyöt, és kezdett erősödni. Megfeszítette jobb karjának izmait, mire azok kidülledtek.
- Hm, nem is rossz - mondta büszkén és belevágta az üres kávéscsészét a mosogatóba, amelyben már jó sok minden gyűlt össze.
Beszállt szürke Hondájába, és elindult a munkahelyére. Egy ócska kis porfészekben dolgozott biztonsági őrként, amolyan gyerekeknek szánt cukiság volt ez, a neve egészen pontosan "Freddy Fazbear Pizzériája" volt. Utálta. Szívből gyűlölte ezt a helyet, de hát mit tegyen az ember, ha egyszer muszáj dolgoznia? Vincent elmélázott ezen egy pillanatig: nem muszáj... de kell a megélhetéshez. Rongyos 10 dollárból nem lehet megélni. Bólintott, ahogy meggyőzte saját magát, és már majdnem továbbhajtott az épületen, de aztán észbe kapott. Rükvercbe rakta a kocsit és betolatott egy üres parkolóhelyre, a járó motort lekapcsolta, megfogta kis táskáját, és kiszállt.
Izgatott volt, ez a nap másabb, mint a többi. Tervei voltak mára. Előléptetés? Nem. Egészen más, annál sokkal jobb és... izgalmasabb.
Elmosolyodott, majd bement kihúzott, egyenes háttal az ajtón. Szemeiben volt valami nyugtalanító.
- Szervusz, Vincent! - köszöntek oda neki, ő meg csak fölényesen biccentett.
Ismerte mindenki a nevét, kedvelték, elvégre megbízható, férfias és szexi férfi volt. A gyerekekkel mindig kedvesen bánt és a szülőkkel is. Nem gondolta volna senki, hogy ez a kedves ember éppen miket visz a kedves kis táskájában. Nem, azt csak Vincent tudta.
Fehér fogai kivillantak ismét és tovament. Eljutott a folyosókig, lefordult jobbra és egyenesen az öltözőbe ment. Bevágta táskáját a szekrényébe és már ment is a tömegbe vissza. Mindenki üdvözölte, a gyerekek egészen elcsigázottan figyelték őt, amint éppen megjavítja az elromlott rókarobotot.
- Ej, gyerekek - szólt mély, meglehetősen kedves hangján - ne lábatlankodjatok itt, mert a végén még valami rátok esik.
De a gyerekeket lehetett akármivel ijesztgetni; azok nem mozdultak sehova. Felnéztek Vincentre.
Amikor készen lett a szereléssel, Vincent visszatért a kis szobájába, ahol kigondolta kicsi tervét, mely most oly tökéletesen hangzott kissé borús elméjében. Bólintott, ügyes vagy, Vincent - gondolta magában. Felállt, betolta maga után a széket. Kiment az öltözőbe, kezébe vette táskáját, majd kinyitotta azt. Végigsimította az éles pengéket, majd elmosolyodott, ahogy érezte, hogy egy vércsepp kicsordul mutatóujjából. Visszazárta a cipzárt és kiment az ajtón, majd kb. 20 lépés után befordult a szobába. A szobába, amely tele volt alkatrészekkel, állatos fejekkel, ruhákkal. Meglátta szerelmét: egy ócska, zöldes-sárgás nyulat, amelynek egyik füle hiányzott is. Nem volt valami bizalomgerjesztő látvány, Vincent-nek mégis ő volt a kedvence. A nyúl visszavigyorgott rá, széles szájával szinte kérlelte a férfit, hogy igen, Vincent, tedd meg! Ez egy briliáns ötlet!
- Hát persze, hogy az - válaszolt a férfi saját magának és felvette a ruhát.
Az arca kilátszott, így lépett ki a folyosóra, majd a gyermekek közé. Nagy örömujjongás fogadta, a szülők hagyták, hadd menjenek a gyerekek, amerre akarnak, elvégre úgyis a "vicces őrrel" vannak. Az az ember úgysem ártana a légynek sem.
- Szervusztok, gyerekek, én vagyok Springtrap! - változtatta el hangját a férfi és bohókásan mozgott.
- Nem is igaz! - kiáltottak fel nevetve a gyerekek - Tudjuk, hogy te vagy az, bácsi!
Vincent elmosolyodott, már-már ijesztő grimaszba rendeződött őrült arca.
- Igazán? Na, gyertek, gyerekek, hoztam nektek valamit - mondta, majd bemutatott a függöny mögé.
A gyermekek érdeklődéssel vegyes izgalommal léptek be a függöny mögé, ahová tényleg csak a munkások mehettek volna.
- Váó! - szaladt ki az egyik kislány száján a csodálat szava.
- Tetszik? Mutatok jobbat is - nézett le a gyerekekre Vincent.
A gyermekek követték őt, vakon bíztak benne. Sajnos.
***
Hogy mit érzett? Örömöt. Halált. Izgatottságot és izgalmat. Nézte a meleg, vörös festéket a kezein, és csak vihogott. Hangja az elméjében visszhangzott, ahogy az apró sikolyok is. Előtte öt kis tetem hevert: mindegyik vérben úszva, többször megszúrva, üveges szemeik a plafonra meredtek, némelyik szájából is csordogált a folyékony kötőszövet.
- Anyukátok nem mondta még nektek, hogy ne álljatok szóba idegenekkel?
Vincent ismét felnevetett, de most az egész szobát betöltötte nevetése. Felemelte a kis testeket és elvitte őket oda, ahová csak neki volt bejárása. Öt kis test öt nagy állatrobotot kapott lakhelyül, belegyömöszölte őket a ruhákba, a kis csontok ropogtak, de már nem sikoltott senki.
- Csodálatosak vagytok - csapta össze tenyerét a férfi, mire a vér ráfröccsent az arcára. Szemeiben örült vágy csillogott.
Visszament, elmosta a késeket és a szúróeszközöket, és nézte, ahogy a vörös víz lomhán hömpölyög le a lefolyóban. Visszament kis barátaihoz.
- Hogy tetszik odabenn? - kérdezte, miközben megpaskolta a medvejelmezt. Válaszként vékony kis vércsík folyt ki az egyik nyíláson.
- Igen, szerintem is tágas - nevetett fel Vincent.
Megtörölte kezeit, és kilépett az ajtón. Bezárta azt kulcsra, és egy férfi futott felé.
- Vincent! Öt gyermek eltűnt! - kezdte a férfi, Vincent szenvtelenül rá nézett.
- Hát, ez borzasztó - mondta aztán, a kulcsot belesüllyesztette a zsebébe.
- Vincent... mi van az arcodon?
Vincent szemei a férfi felé fordultak, a férfi hátrahőkölt.
- Ajándék a barátaimtól.
Drágáim!
Rajzoltam két képet, FNAF karakterekkel. :3
Remélem, tetszik!
Remélem, tetszik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése