Legelső fanfikció, Five Night's At Freddy's köntösbe bújtatva. Horror-szerű, de annyira nem véres. One-shot.
Remélem, tetszeni fog. :)
Nem tudja nem hallani őket: a gyermeki kacajokat,
amelyek végigszánkáznak a kihalt folyosókon. A kétségbeesett
sikolyokat, amelyek nehéz vasrudakként fúródnak bele a lelkébe. Megremeg. Most
már tényleg ideje kijutnom innen - gondolja magában és felkászálódik a
szekrény koszos faburkolatáról. Kinéz a kis lyukon, nem lát semmi mást, csak
azt a vészjósló derengést, amelyet azon az éjszakán vélt látni, amikor
Jeremy Fitzgerald-nak nyoma veszett. Valószínűleg meghalt, és már valamelyik
közeli temetőben fekszik. Jeremy. Édes Jeremym. Könnyek szöktek a szemébe,
térde megremegett, ahogy megkapta a hirtelen terhelést. Elvégre már 3 órája ott
kuksolt a sötétben, a saját lélegzetét visszafojtva, gyanús hangok és lihegések
után kutatva. Hallott is párat, de most úgy tűnt, csend honol, kivéve persze a
kiskorúak hangjait. A baj csak az volt, hogy az épület üres és elhagyatott volt
már régóta, és ezek a hangok mégis beférkőztek a falak közé és ott is maradtak.
Kinyitotta résnyire a szekrényajtót és kikukucskált. Üres tekintetű alkatrészek
meredtek vissza rá, üveges szemű medve-, nyúl-, róka-, csirkefejek.
Felsóhajtott, majd kilépett teljesen a szekrény takarásából. Beleszívott a
levegőbe, tüdeje megtelt keserűséggel. A halálnak lehet ilyen szaga -
jutott eszébe. Nem csukta be a szekrényajtót, direkt azért, hogyha esetleg
menekülnie kell, ne kelljen azzal bajlódni, hogy nem nyílik ki. Ilyen szekrény
volt ez: mindig is nyikorgott, nem akarta azt, amit a dolgozók akartak tőle.
Még egy ajtó várt rá, közvetlen a szekrény mellett, amelyen ismét ki kellett
néznie. Megmarkolta erősen az ajtófélfát, de annyira, hogy az megreccsent.
Visszhangja betöltötte az előtte levő hatalmas folyosót, melyen pepita csempék
díszelegtek... annyira már nem is díszelegtek: az idő vasfoga rendesen megtépázta
őket. A reccsenésre jött is válasz: az ismerős hörgés, a nevetések.
Megdermedt, de még mindig markolta az ajtófélfát, mire az ajtó fájdalmasan
felnyögött ismét. Pupillái kitágultak, ahogy szeme kezdett hozzászokni a
sötéthez, majd megpillantott maga előtt néhány méterre két vékonyka fénypontot.
Lélegzete elállt, a sötétben kibontakoztak a drótok, a hegyes fogak, a
széttépázott ruha, amely zöldesre piszkolódott az évek alatt.
- Még...
mindig... - szólalt meg reszelős hangján a figura.
A nő szemöldökei
ráncokba szaladtak, és szíve hevesebben kezdett el verni. Lassan elkezdett
hátrálni, majd bezárkózott a szekrénybe ismét. Leguggolt, kezét a szája elé
kapta, lélegzetét halkra vette, és várt. Fülelt. Hallotta, amint az ajtó
kinyílik. Hallotta a nehéz lábak tompa puffanását is, és a hörgést.
- Gyere velünk! -
hallatszott a távolban egy kiáltás, vékonyka hang, amelyet aztán el is nyelt a
sötétség.
Felkapta a fejét,
a szekrényajtó megmozdult. A fadarabra meredt, amelyen most az élete múlt.
- Gyere velünk!
Megfogta fejét és
összeszorította szemeit. Kezdett megőrülni, legalábbis ő azt hitte. Azt hitte,
ez csak egy képzelgés, amely csak az agyában játszódik le. De a szomorú igazság
egészen más. És ezt tudat alatt ő is tudta.
- Gyere velünk! -
a hang közvetlen előtte szólalt meg.
Szemei
felpattantak, ahogy megérezte az erős szorítást. Erős, éles sikoly támadt fel a
torkából, érezte, ahogy végtagjai szétrepednek. Lezuhant a földre, üveges
tekintettel nézte az előtte álló, vastag lábakat. Sóhajtott még egy utolsót, és
utoljára hallotta a hívó gyerekek hangját, akik most mást skandáltak.
- Hát velünk
jöttél!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése